Két biztosítéka okvetlenül van a Paul Portner színdarab sikerének. A szerző ötlete, az egyoldalú befogadói viszony feladása: az előadás annál jobb, minél kevésbé csak nézni akarja a közönség, minél inkább beleszólna. A társas játékhoz a kedvet a feldolgozott téma szolgáltatja: gyilkossági ügy nyomozásában kell részt venni. A krimi közkeletű műfaj, a nézőtől odafigyelést, gondolkodást, a krimiírói panelek mögé látást igényli. Ebben az esetben a közönség nemcsak nyomoz, de tőle függ, hogy mi lesz a történet vége, aznap este éppen ki teszi el láb alól a zongoraművészt.
A Hajmeresztő sikerének feltétele is van. A legfontosabb, hogy kik játsszák. Tasnádi Csaba rendezésében hangsúlyos a szereplők közötti különbség megmutatása és fenntartása. Bár nem minden szereplő indítéka egyértelmű, mégis mindenki eléggé gyanús, és mindenki eleget is tesz érte, hogy ez a gyanússága jól megfigyelhető legyen.

Szirtes Gábor viszont igazi kulcsszereplő: detektív és játékmester, kötött- és szabad pálya határán egyensúlyozza az előadást. Jó érzékkel: nem a komikus énjét engedi érvényesülni, csak abból csinál viccet, amit a helyzet megenged. Ehhez a rendőrhöz nem keresett előképeket a bűnügyi irodalomban. A kisember és a szakember elegye. Józanul gondolkodik, s nemcsak kényszerűségből mérlegeli mindazt, ami a közönség számára is kérdéses: a nyomozás sem magasztos munka, apróságok megfigyelése, osztályozása — erre mindenkinek képesnek kell lennie, ha elégszer gyakorolta. Élvezetessé főleg a rögtönzések teszik az előadást. Van ebben valamelyes biztonságra törekvés is: ahogyan Szirtes Gábor belül marad a karakterén, a többiek sem lépnek ki a sajátjukból. Lehetne ettől görcsös, igyekvő a játék, de nem az: természetes. Ahol szorongást látni, ott is inkább a lelepleződés kockázata miatti, és nem a sémaválasztásra figyelő színész szorongását: nincsenek sémák, átgondolt szerepek vannak.
(Paul Portner: Hajmeresztő, bűnügyi társasjáték, a Miskolci Nemzeti Színház előadása a Kamaraszínházban, rendezte: Tasnádi Csaba)

Bujdos Attila

< < < vissza