A párbeszéd a legősibb módja annak, hogy ismeretlen emberek megismerjék egymást. Ezért a nyár folyamán elindítottunk egy beszélgetés-láncot, melyben a társulati tagok 3-4 kérdést intéztek egy véletlenszerűen kiválasztott kollégájukhoz, aki további kérdéseket tett fel egy harmadiknak, és így tovább, míg a legelső kérdésfeltevőből válaszadó nem lett. Ezt a játékot „Láncreakciónak” neveztük el...

KISS CSABA KÉRDEZ MOLNÁR SÁNDOR TAMÁSTÓL

Mi volt az első színházi élményed – vagy ha ez nem elég jellemző, akkor melyik gyerekkori/fiatalkori találkozás volt a legerősebb, legmélyebb hatású?
Már középiskolás koromban – túl a bérletes kötelező előadáslátogatásokon - érdeklődést mutattam a színház iránt. Még randevú gyanánt is színházi látogatást szerveztem. Volt olyan darab, amit többször is megnéztem, mert valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság, érdeklődés hajtott. Aztán amikor az egyik darabot már ötödszörre néztem, hirtelen megérintett egy olyan érzés, hogy „nekem nem itt lenn kell ülnöm, hanem ott fenn kell állnom, én ezt tudnám csinálni, én ezt tudnám jobban csinálni”… Ez az erőteljes érzés indított el utamon…

Milyen a jó próba, milyen a jó partner? Ez kettő – mégis egy.
A jó próba számomra az, amikor a szerep adta lehetőségeken és a rendező adta irányvonalon belül a színész kipróbálhat több utat, míg eljut a megoldásig, tehát „játszik”. A játék kapcsán a több útból aztán többet magunk mögött hagyunk, vagy csak töredékeket viszünk tovább belőle, míg végül megformálódik a szerep. A jó partner, aki ebben a játékban szervesen részt vesz, figyel rám, illetve játékunk kölcsönös.

Mi szokott átsegíteni a mélypontokon, hogyan „éled túl” azokat a pillanatokat, amikor az ember üresnek, bénának, tehetségtelennek érzi magát?
Olykor az ember életében adódnak nemcsak szakmailag, hanem érzelmileg, mentálisan is mélypontok, aminek túlélésében több dolog is segít. A sport, ezen belül is a futás, ami számomra a hétköznapokhoz is erőt ad, egy mindennapos mentális és fizikális akaraterő-próba. Azon túl, hogy a mozgás kikapcsol és feltölt, sokszor futás közben jönnek a legjobb gondolatok. Vagy csak a „tehetetlenség és bénaság” érzését segít feldolgozni, levezetni az ebből eredő feszültséget.
Hiszem azt, hogy az üresség érzését olykor tudatosan is megváltoztathatom magamban azzal, hogy a korábbi megélt és elért sikereimre gondolok. Amikor tehetségtelennek érzem magam, át kell, hogy gondoljam mindazt, amit elértem, hogy elhiggyem, hogy van még feladatom emberileg, szakmailag, hogy van hitem és tehetségem hozzá.
Még fiatalon egyik mesterség órán tanultam meg két szót. Hinni és kételkedni! Hinni azért, hogy színpadra tudjak állni, akkor is, ha éppen „bénának és tehetségtelennek” érzem magam, hiszen van hitem magamban, kételkedni pedig azért, hogy mindig jobb lehessek. E két „szó” nélkül nem megy…
…de olykor elegendő csak belenéznem a kislányom gyönyörű, tengerkék szemeibe…

Ez egy kicsit köldöknézős – de nagyon érdekel a válaszod: hogyan állítanád össze a 2015/2016-os évadot, hogy a miskolci nézőknek is, a szakmának is, a társulatnak is kedvére való legyen (4 nagyszínpadi, 3 kamara, 2 játékszín)?
Nos, a kérdés, pontosabban az arra adandó válasz nem éppen egyszerű. Lehet, hogy csalódást fogok okozni, de egy teljes évados műsortervvel nem fogok tudni előrukkolni, így inkább csak témakörök, műfajok szerint - a teljesség igénye nélkül - adom meg az elképzeléseimet. De mivel addig még van pár év, idővel igyekszem konkretizálni…
A nagyszínpadon mindenképp négy eltérő műfajú és tárgyú előadást gondolnék.
1. Színre vinnék egy klasszikus komédiát (Moliére, Goldoni), korhű jelmezekkel, olyan ötletes rendezéssel, ami megőrzi a darab báját és hangulatát, mégis aktuálissá téve az irodalmi művet
2. Helyet kapna egy fajsúlyosabb drámai darab (John Osborne, Arthur Miller, G.B. Shaw)
3. Egy látványos, nagyszabású musical
4. Kísérletképpen egy közismert és közkedvelt film adaptációját is beiktatnám a műsortervbe
Kamara:
Kortárs magyar vígjáték / Mrozek / Georges Feydeau darab
Mese darab
Testbeszéd színház – pantomim előadás (csak színészekkel – „Szövegkönyv nélkül” címmel)
Fontosnak tartom, hogy a színészek ne a szavak erejét használják egy adott érzés, jellem megjelenítésére, hanem a testükkel és lényükkel keltsenek életre egy történetet, amely kísérlet egy rendhagyó rendezéssel talán megszerettethető lenne a nézőkkel is, a színészek, a társulat számára pedig biztosan izgalmas munkafolyamatot jelentene.
Játékszín:
Önálló est – mindig más színésszel, adott színész jelleméhez alakított előadás-terv (vers, ének, komédia) – beszélgetés a színésszel
John Webster vagy Werner Schwab darab
 

MOLNÁR SÁNDOR TAMÁS KÉRDEZ BÉRES ATTILÁTÓL

Kicsit utánanézve az életrajzodnak, tanulmányaidnak, megtudhattam, hogy pályád matematikusként indult, ami meglehetősen messze áll a művészetektől. Így kérdésem arra irányul, hogy valójában a racionális vagy az emocionális vénád erőteljesebb, illetve hogyan tudtad e két irányultságot felhasználni, esetleg kamatoztatni pályád során?
Valóban matematikusként végeztem 1993-ban a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, majd 1997-ben színészként a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. 2003-ban diplomáztam a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem rendező szakán, Babarczy László osztályában. Valószínűleg az  „emocionális” énem kergetett a matematikától a színészethez, majd a „racionális” énem hajtott tovább a rendezéshez… Hogy a racionális vagy az emocionális énebb erősebb-e, azt nem tudom, de a mindennapi életben egy (néhol túlzottan is) szenvedélyes embernek ismernek...

Az ember az élete, pályája során egy tanulási folyamaton megy keresztül, sok buktatón és nehézségen kell túl lenni ahhoz, hogy „sikeres”, elégedett és elismert legyen, s közben olykor talán bele is fárad. De van egy pont, egy katarzis, amikor azt érzi, hogy „ezért megérte”. Nálad mely darab rendezése és sikere, vagy mely szakmai esemény jelentette ezt a katarzist?
Szerencsés embernek mondhatom magam, abból a szempontból, hogy sok műfajban kipróbálhattam magam. De valóban, az „ezért megérte” csak kivételes alkalmakkor mondható ki… Talán soha. Persze vannak kivételes pillanatok egy rendező életében… Például, amikor ott ültem 2008 májusában a moszkvai Nyemirovics-Dancsenko Színházban, az orosz nemzeti színházi fesztivál, az Arany Maszk díjkiosztóján. Az általam - a Szentpétervári Zenés-Komédia Színházban - rendezett Lili bárónő előadás öt jelölést kapott és végül egy díjat nyert. És vannak olyan előadások is, amelyekhez valami megmagyarázhatatlan okból, de az ember jobban ragaszkodik… Ilyen volt számomra a pécsett rendezett Liliom, az Ördögök és a Gettó, az egri Valahol Európában, vagy az Operettszínházban rendezett Rebecca című musical.

Rendezésed során – a darab választása, megjelenítése, egy szereplő jelleme illetve szereposztás során – hagyatkozol-e a konvenciókra vagy mersz kockáztatni, más helyzetben, szerepkörben kipróbálni színészeket?
Szeretek kockáztatni a szereposztások kialakításánál. Hiszen a színésznek is fontos, hogy ne érezze magát „beskatulyázva” egy-egy szerepkörben. És egy olyan kivételes helyzetben, amikor hat állandó rendező dolgozik egy színházban, a rendezők egyik fő feladata a színészek szakmai előmenetelének elősegítése.

Ha épp nem a színházi világban élsz, mi az, ami kikapcsol és feltölt?
Ha épp nem színházban vagyok, vagy nem dolgozom, akkor (és természetesen nem csak akkor) az ötéves kisfiam, Samu köti le minden időmet. A vele való játék az igazi kikapcsolódás.

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

teljes láncreakció elolvasása > > >
 

< < < vissza