Kínálná ez a mese az élet megértéséhez az érzelem fogódzóit is, az „egyedül nem jó” igazságát: az öregember vágyát, hogy gyermeke legyen, a gyerek vágyát, hogy barátja legyen és így tovább. De ez a mese végül leginkább a történeti szálat gombolyítja: kezdődjön el és aztán érjen véget valahol. Ott, ahol a végén biztosan minden jó.

Határozott, de ellentmondásos - és talán nem túlzás: ma már nem egészen korszerű - világkép meséje a Pinokkió. Univerzuma azt a tudást állítja a középpontjába, amelyhez az egyetlen járható – és így járni érdemes - út az intézményes oktatáson át vezet. Az iskola a minden, a boldogulás és az érvényesülés, de a különösebb társadalmi célok nélkül való lét – az egyszerűen csak a magáért való élhető élet – is vele és általa kezdődik. Az iskola tagadása és az iskolázottság hiánya egyszerűen ostobaság: ostobaság, mert elkerülhető, és az, mert az ember a tudásból rekeszti ki magát, egyenesen a tudatlanságba. A törvényszerűen jóból az egészen biztosan rosszba.
Ez a mese, és a nevelő célzatosság buzgalma különösen akkor lesz igen szórakoztató, ha belegondolunk: nem az értelmet gyarapítja-e valamennyi tapasztalás – s ne keressünk most hirtelen másik példát, mint éppen a Pinokkióét: a sok furcsaság, ami megesik vele, nem teszi-e fabábúból emberré, mielőtt eljutna az iskolapadba? Mit tanulhat ott még lényegest, amit addig a saját bőrén meg nem tapasztalt? Felvértezheti-e minden baj ellen az iskola?
Előtte jár-e az iskola az életnek, akár csak a mesében is? (És akkor a beláthatatlanul bonyolult valóságról még szót sem ejtettünk.)
A Pinokkió nem a bölcselet mélységeinek a meséje, csak egyszerű felnőtt kitaláció, tartós és szórakoztató történet arról, hogy amit rossznak mondanak, bizony elkerülhető rossz: „kedves gyerekek, az okos a más kárán tanul”.
Kell ez a „más kára” - ez a hivatkozás alapja, nélküle mese sincs.
A más kára persze nem könnyen adja magát: meg kell érte szenvedni, ballépésről ballépésre bukdácsolva, egészen a felismerésig, hogy lehetett volna ezt egészen másként, lényegesen egyszerűbben. Kell ez a történethez, és kell a belátáshoz is, hogy magunkra vehessük a nekünk szánt példázatot. Nézzük, és lássuk be, nekünk ezt nem kellene. Így biztosan nem. Ne az erkölcs, vagy a tudás magasából, ne kárörömmel, vagy sajnálkozva, csak, mint értéksemleges, elfogulatlan nézők.
Kínálná ez a mese az élet megértéséhez az érzelem fogódzóit is, az „egyedül nem jó” igazságát: az öregember vágyát, hogy gyermeke legyen, a gyerek vágyát, hogy barátja legyen és így tovább. De ez a mese végül leginkább a történeti szálat gombolyítja: kezdődjön el és aztán érjen véget valahol. Ott, ahol a végén biztosan minden jó.
A rendező, Seres Ildikó is ezt akarja: szerethetően előadni a históriát, egy pillanatig sem állítva, hogy bármi valóságos lenne belőle. A meseszerűséget erősítik Juhász Katalin leporellókat idéző jelmezei és díszletei, a kedves, kerek és színes formák. Készen kapott világ ez, a nézői fantázia csak ritkán marad magára utaltan, a képzelőerőre akkor van szükség, amikor dolga is van: a hazugságba keveredett Pinokkió orrának megnyúlásánál, Kanóc és Pinokkió szamárrá változásánál.
A karaktereket is a jóság felé közelíti, azt állítva: nincs igazán gonosz. Nem az D. Derecskei Zsolt csendőre és gyerekkereskedője – inkább együgyű, a társadalmi szereppel kapcsolatos elvárásnak megfelelni akaró figurák ezek. A róka és a macska kettősében sem az elvetemültséget mutatja meg Homonai István és Molnár Sándor Tamás, sokkal inkább az életre való vásottságot, a hibás önértékelésből fakadó komolytalan öntudatosságot. Kanóc szerepében Ramocsa Emese nem magabiztos csavargó, hanem sodródó, igazi lelkesedésre és riadalomra képes kamasz. Keresztesi László méltatlankodással teszi érdekessé a Táltos Tücsköt, Kulcsár Imre és Somló István öreguras évődéssel Gepetto és a Meggyesorú alakját.
Pap Lívia elsősorban mozgással jellemzi Pinokkiót, Kozma Attila kifaragottságot hangsúlyozó koreográfiájával: kedves bábufiú, aki nem kész mintákat követne, egyszerre veszi birtokba a világot és saját magát. Összefüggésekre és érzésekre ismer, és nem csodálkozik, sokkal inkább tudomásul vesz.

Bujdos Attila írása

< < < vissza